Ők is gyerekek

Mielőtt csak a diagnózist látnánk bennük, próbáljuk meg meglátni a gyereket is.

Ő is izgul, örül és szeretne kapcsolódni. Ő is csak egy gyerek!

Gyereknapon sokszor a nevetést, a játékot és a felhőtlen pillanatokat ünnepeljük. Mindenhol színes programok, gyerekzsivaj, lufik és mosolygó arcok vesznek körül bennünket. Ilyenkor talán még erősebben él bennünk az a kép, hogy milyen is „egy boldog gyerekkor".

De vannak gyerekek, akiket a világ túl gyakran nem gyerekként, hanem problémaként lát.

Egy hangosabb reakció, egy váratlan összeomlás egy bolt közepén, egy gyermek, aki nem keresi a szemkontaktust, és nem úgy kapcsolódik a többiekhez, ahogy azt a környezete elvárná tőle.

És ilyenkor nagyon gyorsan megszületnek az ítéletek.

„Nehezen kezelhető."
„Rosszul nevelt."
„Furcsa."
„Problémás." „Rossz."

Pedig miközben a világ próbálja kategóriákba rendezni őket, valami nagyon fontos háttérbe szorul:

maga a gyerek.

Több mint egy diagnózis

A diagnózis csak egy címke – ő már azelőtt is ugyanaz a különleges gyermek volt, akit megismertünk és szerettünk.

Ugyanúgy szeretett nevetni egy vicces pillanaton.
Ugyanúgy tudott ragaszkodni a kedvenc játékához.
Ugyanúgy izgult új helyzetekben, és ugyanúgy vágyott arra, hogy biztonságban érezhesse magát azok mellett, akiket szeret.

A diagnózis nem változtatta meg azt, hogy ki ő.

Nem lett tőle kevesebb. Nem tűntek el az érzései. Megmaradt a saját, egyedi személyisége.

Csak nevet adott bizonyos nehézségeknek, amelyek addig is ott voltak az életében.

Mégis sokszor azt látjuk, hogy az autista, ADHD-s vagy fogyatékossággal élő gyerekeket előbb kezdik diagnózisként kezelni, mint gyerekként nézni.

Pedig ők nem egy rövidítés! Nem egy „eset"!
Nem egy probléma, amit meg kell oldani,

hanem gyerekek.

Amit kívülről látunk — és amit nem

Kívülről sokszor csak egy viselkedés látszik.

Egy gyerek, aki befogja a fülét egy hangos helyen.
Egy kisfiú, aki nem áll be a közös játékba.
Valaki, aki hirtelen sírni kezd vagy összeomlik egy zsúfolt program közepén.

Talán kívülről csak annyi látszik, hogy „nem akar részt venni". Mi viszont sokszor pontosan tudjuk, hogy már a zaj, a tömeg vagy a kiszámíthatatlanság is túl sok lehet neki.

És a legtöbbször nem látjuk azt, ami ezek mögött történik.

Nem látjuk:

• a túl sok ingert,
• a szorongást,
• a bizonytalanságot,
• a belső feszültséget,
• vagy azt a hatalmas energiát, amit sok gyerek nap mint nap az alkalmazkodásra fordít.

Lehet, hogy nekünk csak néhány perc kellemetlenség egy boltban vagy egy rendezvényen. Neki viszont lehet, hogy az egész világ vált hirtelen túl hangossá.

Sokszor nem arról van szó, hogy nem akar kapcsolódni.

Hanem arról, hogy szeretne — csak nem mindig tud úgy, ahogy azt a világ elvárná tőle.

Ők is szeretnének kapcsolódni

Talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit érdemes lenne többeknek megérteni.

Az autista vagy ADHD-s gyerekekről sokszor úgy beszél a társadalom, mintha nem lenne szükségük kapcsolódásra vagy közösségre. Pedig ez nagyon messze áll a valóságtól.

Ők is:

• szeretnének barátokat,
• örülnek annak, ha elfogadják őket,
• vágynak a biztonságra,
• szeretnének sikerélményeket,
• és ugyanúgy fáj nekik a kirekesztés.

Csak sokszor más eszközökkel, más ritmusban vagy más módon próbálnak kapcsolódni.

És ebben óriási különbséget jelenthet a környezet reakciója.

Egy türelmesebb mondat,
egy megértőbb pedagógus,
egy játszótéri helyzet, ahol nem az ítélkezés az első reakció.

Néha ennyi is elég ahhoz, hogy egy gyerek biztonságban érezze magát.

Amikor a szülő érzi az ítélkező pillantásokat

Sok érintett szülő pontosan ismeri azt az érzést, amikor egy nyilvános helyzetben nem a segítséget vagy a megértést érzi maga körül, hanem az ítélkezést.

A boltban.
A játszótéren.
Az iskolában.
Egy családi eseményen.

Néha nem is szavak fájnak a legjobban, hanem egyetlen pillantás.

Mert miközben mások csak egy „rosszul viselkedő gyereket" látnak, a szülő pontosan tudja, mennyi belső küzdelem van a háttérben. Tudja, hogy a gyermeke, lehet egész nap próbált helytállni egy számára túl hangos, túl gyors és túl kiszámíthatatlan világban.

És azt is tudja, hogy a gyereke nem rossz.

Csak néha túl sok neki a világ.

A megértés itt kezdődik

Az elfogadás nem azt jelenti, hogy a nehézségek nem léteznek.

Nem jelenti azt, hogy minden könnyű és nem jelenti azt sem, hogy az érintett családoknak nincs szükségük segítségre vagy támogatásra. Ha nálatok most friss a diagnózis, ebben az útmutatóban lépésről lépésre összeszedtük, mi segíthet az első időszakban.

A valódi elfogadás inkább ott kezdődik, hogy a viselkedés mögött megpróbáljuk meglátni az embert.

A gyereket.

Azt a gyereket, aki:

• izgul,
• örül,
• elfárad,
• kapcsolódni szeretne,
• és ugyanúgy szerethető, mint bárki más.

Talán gyereknapon nincs is fontosabb emlékeztető annál, hogy minden gyerek szeretne biztonságban lenni, kapcsolódni és elfogadva érezni magát.

💙

Mielőtt diagnózist látnánk bennük, próbáljuk meg meglátni a gyereket.

És te?

Te mit szeretnél, hogy a világ megértsen a gyermekeddel kapcsolatban?

Volt már olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy mások nem a gyereket látták, hanem csak a viselkedését?

a szeretnéd, írd meg nekünk kommentben vagy üzenetben.
Sokszor már az is segít, ha érezzük, hogy nem vagyunk egyedül. 💙