Amikor egy zokni tényleg elronthatja a reggelt

Ami nekünk lehet egy kis apróság, az neki lehet, hogy az a pont, ahol már minden túl sok

Reggel 7:12. Lassan indulni kellene. A reggeli még az asztalon, a táska félig bepakolva, nincs meg a kulacs, közben pedig az órádra nézel és már pontosan tudod, hogy ebből megint rohanás lesz.

Ott állsz és vársz. Nem veszi fel a cipőjét. Néhány perccel később pedig már sírás, feszültség és kétségbeesés tölti meg azt a reggelt, amely az imént még csak egy átlagos hétköznapnak indult.

A szülő fejében könnyen megjelenik a kérdés:

Lehet, hogy semmit nem csinálsz rosszul és lehet, hogy a gyermeked sem „csinálja”.

„De hát ez csak egy zokni.”

Nekünk talán valóban zavaró, ha egy kicsit meggyűrődik, megigazítjuk és kész. Ha érezzük a póló címkéjét, egy kis idő után már észre sem vesszük. Ha a nadrág dereka szorít kicsit, kellemetlen ugyan, de általában tovább tudunk lépni rajta.

Csakhogy nem mindannyian ugyanúgy érzékeljük a testünkből és a környezetünkből érkező ingereket.

Vannak gyerekek és felnőttek, akik bizonyos érintéseket, hangokat, fényeket, szagokat vagy más ingereket különösen intenzíven élnek meg. Az autista embereknél gyakoriak az eltérő szenzoros tapasztalatok, de nem minden autista ember ugyanazokra az ingerekre érzékeny, és a szenzoros érzékenység nem kizárólag az autizmussal kapcsolatos.

Az egyik embert az erős fény zavarja, a másikat bizonyos hangok. Valakit a tömeg, mást pedig egy anyag érintése, szaga de akár egy ruhacímke vagy zoknivarrás is tud zavarni.

És itt van valami, amit néha nehéz elfogadnunk, mert nem éljük át:

Gondolj egy kavicsra a cipődben.

Képzelj el egy apró kavicsot a cipődben. Először csak érzékeled, hogy valami van a cipődben, ami nem oda való. Aztán már minden lépésnél érzed, próbálsz másra figyelni, de újra ott van. Egy idő után már szinte csak arra tudsz gondolni, hogy valami nyomja a talpadat.

Most képzeld el, hogy amikor szólsz róla, valaki azt mondja:

!„Ugyan már, nincs is ott semmi. Ne foglalkozz vele.”

Attól a kavics még nem tűnik el.

Talán ez az egyik legfontosabb gondolat, amit szülőként, pedagógusként vagy egyszerűen embertársként magunkkal vihetünk.

Lehet, hogy a zokni csak az utolsó csepp!

Egy nehéz reggel ritkán szól csak egyetlen ingerről.

Már megszólalt az ébresztő, felkapcsoltuk a lámpát. Mosakodni, fogat mosni, öltözni kell. Valaki közben beszél, talán megy a TV vagy szól a zene, kint hallatszik az autók zaja. Kapkodunk, mert mindjárt indulni kell.

Mindeközben maga az indulás is egy változás, mert el kell hagyni az otthont, és ki kell lépni az utcára, egy másik környezetbe, ahol újabb hangok, fények, emberek és elvárások várnak.

Egyenként talán mindegyik legyőzhető lenne, de együtt már egészen más.

És ekkor jön az a bizonyos zokni.

Kívülről azt látjuk, hogy „egy zokni miatt kiborul”. Valójában addigra már annyi minden összeadódott, hogy az aprónak tűnő kellemetlenség volt az utolsó csepp, amellyel már nem tudott megbirkózni.

Ezért fontos óvatosnak lennünk az ilyen mondatokkal:

• „Ne hisztizz!”
• „Más gyerek is fel tudja venni.”
• „Majd megszokod.”
• „Nincs semmi baj ezzel a zoknival.”
• „Nincs időnk erre.”

Nem azért, mert a szülőnek mindig végtelen türelemmel kell rendelkeznie. A reggeli rohanás nagyon is valós probléma, és egy ilyen helyzet a család minden tagjának nehéz. Hanem azért, mert ha valóban szenzoros túlterhelés vagy erős kellemetlenség áll a háttérben, akkor nem pusztán akarati kérdéssel állunk szemben.

Rendben. De hogyan tudok segíteni?

A megértés önmagában fontos, de egy reggel közepén valószínűleg minden szülő ugyanazt a kérdést teszi fel magában.

?„Mit csináljak holnap másképp?”

Nincs olyan módszer, amely minden gyermeknél működik, hiszen az igények is nagyon különbözőek. Néhány egyszerű változtatás, pár apró lépés, azonban sok család számára megkönnyítheti a hétköznapokat.

1. Először higgyünk neki.

Ha azt mondja, hogy „szúr”, ahelyett, hogy megpróbálnánk meggyőzni arról, hogy nem szúrhat, induljunk ki abból, hogy számára ez tényleg kellemetlen.

Próbáljuk meghallgatni és egy kicsit megérteni.

✓„Rendben. Mutasd meg, mi zavar benne, és próbáljuk meg kitalálni, mit tudunk vele csinálni.”

Ezzel nem azt tanítjuk meg, hogy minden kellemetlenség elől menekülni kell, hanem azt, hogy amikor valami nehéz, érdemes jeleznie, és közösen kereshetünk megoldást.

2. Keressük meg az igazi problémát.

A „nem jó a zokni” mögött sokféle dolog lehet. Érdemes megfigyelni, pontosan mi okozza a kellemetlenséget:

• a lábujjaknál lévő varrás,
• a zokni gumírozása,
• a gyűrődés,
• az anyag,
• túl szoros vagy túl bő,
• túl meleg,
• vagy akár az, ahogyan a zoknival a cipő kényelmetlen.

Minél pontosabban megértjük, mi a probléma, annál kevésbé kell találgatnunk.

3. Ami bevált, abból lehet több.

Néha meglepően egyszerű a megoldás, ha találtunk egy zoknit, fehérneműt, pólót vagy nadrágot, amely kényelmes, nyugodtan vásárolhatunk ugyanabból többet.

4. Adjunk választási lehetőséget, de ne túl sokat.

Ahelyett, hogy azt kérdezzük, Mit szeretnél felvenni?, néha könnyebb két lehetőséget kínálni.

↔„A kéket vagy a szürkét szeretnéd?”

Így a gyermeknek továbbra is van beleszólása abba, mit vesz fel, miközben a választási helyzet sem válik nehézzé és túlterhelővé.

5. Az újdonságokat ne a reggeli rohanásban próbáljuk ki.

Egy új cipő vagy ruha első próbája nem az indulás előtti pár percben a legszerencsésebb.

Ha van rá lehetőség, próbáljuk ki nyugodtabb helyzetben, amikor nem kell sietni, nincs nyomás. Így arra is van lehetőség, hogy a gyerek megmutathassa nyugodtan, hogy pontosan mi kényelmetlen.

6. Figyeljük a mintázatokat.

Érdemes nemcsak azt figyelni, mi zavarja, hanem azt is, mikor.

Lehet, hogy ha fáradt, sokkal érzékenyebb. Lehet, hogy egy nyugodt hétvégi délelőtt ugyanaz a ruha nem okoz akkora problémát, mint egy rohanós reggelen.

A környezet, a fáradtság, a korábbi ingerek és az aktuális terheltség mind számíthatnak.

Próbáljuk meg feljegyezni a felismert összefüggéseket.

Nem azért, hogy minden pillanatot elemezzünk, hanem azért, hogy észrevegyük azt, amit a rohanó hétköznapokban könnyű nem meglátni.

Amikor már minden túl sok.

Ha a gyermek már erősen túlterhelődött, valószínűleg nem akkor érdemes hosszú vitába vagy beszélgetésbe kezdeni.

Ilyenkor sokszor fontosabb lehet,

• kevesebb beszéd,
• kevesebb zaj,
• nyugodtabb környezet,
• idő arra, hogy rendeződjön a helyzet.

A történteket később is meg lehet beszélni.

És ez fontos. Nem minden erős érzelmi reakció szenzoros túlterhelődés, ahogyan nem minden öltözködési nehézség mögött ugyanaz áll. Éppen ezért, ne a viselkedést próbáljuk címkézni, hanem kíváncsian keressük az okát.

És mi van velem, a szülővel?

Erről sem szabad megfeledkezni.

A gyermek nehézségének megértése nem jelenti azt, hogy a szülő számára innentől könnyű lesz a helyzet.

Ugyanúgy menni kell dolgozni, az iskola sem kezdődik később és a testvért is el kell indítani. Ott az uzsonna, a táska, a kulcs és az idő, amely könyörtelenül fogy.

Ha egy ilyen reggelen elfogy a türelmed, abból nem az következik, hogy nem próbálod megérteni a gyermekedet. Nem a tökéletes reakció a cél minden egyes alkalommal.

Sokkal inkább az, hogy idővel egyre többet tudjunk arról, mivel tudunk segíteni.

Holnap talán már előre tudjuk, melyik zoknit ne vegyük elő. A címkét kivágjuk már akkor, amikor megvesszük. A bevált ruhából több darabot vásárolunk és az új cipőt hétvégén próbáljuk fel. Ha pedig tudjuk, hogy az öltözködés rendszeresen nehéz, lehetőség szerint néhány perccel többet hagyjunk rá.

Apróságoknak tűnnek.

De néha éppen az apróságok tesznek egy reggelt élhetőbbé.

Nem az a kérdés, hogy „miért csinálja ezt?”

Talán próbáljuk meg megfordítani a kérdést.

Ez a két mondat kívülről nagyon hasonlónak tűnhet, de mégis egészen más.

Az elsőben a számunkra problémás viselkedést akarjuk megszüntetni.

A másodikban megpróbáljuk megérteni az embert.

Ha pedig az érzékenység rendszeresen komoly nehézséget okoz az öltözködésben, étkezésben, tisztálkodásban, iskolába járásban vagy más hétköznapi tevékenységekben, érdemes megfelelő szakember segítségét kérni az egyéni helyzet megértéséhez.

Nem azért, mert a gyermeket „meg kell javítani”, hanem azért, mert neki is joga van ahhoz, hogy a környezete a lehetőségekhez mérten élhető legyen.

Mert neki tényleg szúrhat.

Kívülről talán tényleg csak egy zokninak tűnik, de valójában egy apró varrás, egy címke, egy érzés, amelyet mi észre sem veszünk.

De nem kell nekünk is ugyanúgy éreznünk ahhoz, hogy komolyan vegyük.

Talán az elfogadás egyik legegyszerűbb formája éppen az, amikor ahelyett, hogy azt mondanánk:

!„Ugyan már, ez nem is szúr.”

Kérdezzük meg:

?„Ha neked ennyire kellemetlen, hogyan tudok segíteni?”

Nem biztos, hogy elsőre megtaláljuk a megoldást, és biztos, hogy nem minden reggel lesz könnyű.

De a megértéshez nem az kell, hogy pontosan ugyanazt érezzük, mint a másik.

---

Nálatok van olyan ruha, hang, érintés vagy más hétköznapi inger, amely mások számára jelentéktelennek tűnik, de mégis komoly nehézséget okoz?

Ha szülőként vagy érintettként találtatok olyan apró megoldást, amely megkönnyítette a mindennapokat, írjátok meg nekünk. Lehet, hogy éppen a ti tapasztalatotok segít majd egy másik családnak.

Kéz a kézben, szív a szívben — együtt egy elfogadóbb világért. 💙